Február 11-én körülbelül százan ünnepeltek egész napon át Pécsett, a Ciszterci Nagy Lajos Gimnázium dísztermében. Tíz éve bontott zászlót a városban az Antióchia mozgalom.

A Magyar Kurír cikke. Szöveg: Kiss Péter. Képek: Lambert Attila

– Legyen az a cikk első mondata, hogy „Újságíróként érkeztem, de antióchiásként távoztam” – javasolja kollégám Pécsről való hazaindulásunk perceiben, szombat este. – Ezt nem írhatom, mert én már korábban is antióchiás voltam – válaszolom neki. – Tudod, hogy én is – mondja erre. – De ma, noha sok év telt el azóta, úgy érzem, mintha ez folytatódhatna. – Kár, hogy itt már senki sem tekint ránk antióchiásként – szomorodom el. – Pedig ma is mennyiszer hallottuk az „aranyszabályt”: Aki egyszer antióchiás volt, mindig az is marad.

* * *

– Az örömet nem kell indokolni, csak rákérdezni lehet – mondja Udvardy György a lelkinap nyitóbeszédében. – Örömötöket látva az a remény támad bennem, hogy bárki kérdez majd, be fogtok neki számolni az örömötök okáról. Emlékezve ünnepelünk ma, felidézzük Isten hatalmas tetteit az életünkben, és azt a tíz évet, amely ennek az ifjúsági mozgalomnak az életében Pécsen eltelt. Visszatekintünk életünk fordulópontjaira, amelyek mindig új kapcsolatokkal kötődtek össze. Visszatekintünk, de ez újrakezdést is jelent: mindennap újrakezdjük, és úgy helyes, ha mindig elsősorban a mára tekintünk; ha annak örülünk, hogy ma is együtt növekedhetünk másokkal. Az Úristen pedig egyszerre vár rád, és járja veled együtt az utat. Ma, február 11-én van a házasság és a betegek világnapja is. Egyetlen napon hány oldala mutatkozhat meg a hitnek! Ez arra figyelmeztet, hogy öröm és szenvedés gyakran összekapcsolódik az életünkben.

Azt kívánom, hogy örömben tudjatok misszionálni. Mi az evangelizáció lényege? Az, hogy egy ember szívében öröm van, és tud erről beszélni. Azt kívánom, hogy ti is tudjatok, méghozzá a közösség öröméről, amelyet az Antióchiában megéltek.

* * *

– Tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt került szóba először, hogy valakinek fel kellene vállalnia Pécsett az Antióchia ügyét – kezdi Mária az emlékezést a mikrofonnál állva. – Házas hétvégés elkötelezettségünk miatt jó ideig ellenálltunk, aztán tíz éve azzal vállaltuk el végül, hogy csak fél évig csináljuk majd. Ezután elmentünk egy Antióchia-hétvégére Kaposvárra, és azonnal úgy beleszerettünk, hogy fél évvel később már eszünk ágában sem volt senkinek átadni a háttérházaspári szerepet. Hála Istennek sok helyen töltekezhetem lelkileg, de itt kapom a legtöbbet. A kamaszok a legjobb korosztály a világon, mert egyszerre jellemzi őket az önfeledt vidámság és a mély gondolatok. Életem legnagyobb ajándékának érzem, amikor a hétvégéken szombat reggel egy szemtanú szerepébe helyezkedve a passió történetét a bevezetőikben elmondják. Mélyebb, átéltebb vallomásokat soha máshol nem hallottam még.

– A nagyhétvégéinken gyakran érzem úgy, hogy az Antióchiával mintha a mennyország egy darabkája költözne le hozzánk, és olyankor szívesen megállítanám az időt – folytatja Mária férje, Orosz Árpád. – Minden közösségi hétvégénk minden perce ünnep számomra, és arra vágyom, bár állandósíthatnánk ezt lelki töltetet a mindennapjainkban. Az isteni jelenlét átélését kellene kiterjesztenünk minden egyes napunkra. Ebben segít az Antióchia.

* * *

Az Antióchia, e plébániai lelkiségi mozgalom testvéri légköre azonnal szinte megüti az embert, ha közösségi eseményük vendége lehet. A legfeltűnőbb, hogy üdvözlésként mindenki mindenkit megölel: az ölelkező emberek látványa nagyon erősen hat az érkezőre, érzékeny húrokat pendít meg benne. Itt könnyű meghatódni, mert roppant tudatosan törekednek a személyességre, és újra meg újra hangsúlyozzák, mennyire fontos minden egyes tag és vendég jelenléte, jólléte. Gyakran dicsérik egymást „szervezett formában”, ezen a napon is körülbelül félórás program a fiatalok, a segítők, a szülőpárok érdemeinek méltatása, a köszönetmondás, az énekes áldás, a taps. A taps, amelynél forróbbat kevés helyen hall az ember.

Az Antióchiát – ez is fontos – a fiatalok „csinálják”. A szülők és a papok egyaránt „csak” hátteret adnak hozzá, de a jelenlétük azért persze nem marginális. Azért vannak ott, hogy örömmel figyeljék, hogyan nő fel a szemük láttára egy újabb keresztény nemzedék. A nemzedékek közötti ellentétekre, közömbösségre, gyakori félreértésekre is jó orvosság ez a mozgalom, mert a közös munka, a beszélgetések bőségesen alkalmat kínálnak egymás jobb megismerésére.

* * *

Már a jubileumi ünnepségen mondott beszéde alapján felfigyelek Király József atyára, akit jól érzékelhetően nagyon kedvelnek itt, és cinkos humorral beszél a közösségi jelenlétéről. – Hogy miért jó nekem, hogy itt vagyok? – kérdezi, amikor megszólítom. – Mert elviselnek. Nem kell „paposkodnom”, „csak” jelen lennem. Önmagamban is fontos vagyok, nem szükséges hozzá feltétlenül valamilyen szolgálatot is tennem. A pap sokszor „szerepel”, ez a szolgálatához tartozik. Itt viszont nem várják el, hogy szerepekbe bújjak. Jólesik, hogy elfogadnak. Persze szívesen segítek is: gyóntatok, beszélgetek, meghallgatom, akinek erre van igénye – de nem tolakszom előtérbe.

Igyekszem „elvegyülni”: részt veszek a programokban, nem maradok kívülálló. De a határt azért megtartom: a nyári táborban délelőttönként például én is pingpongozom és focizom, de ebéd után aztán inkább mindig elmegyek aludni. És a fiatalok nem ítélnek el emiatt.

* * *

– Az első nagyhétvégére 2006-ban, Kaposváron három gyermekünkkel mentünk a négyből, Andris nem tudott jönni – meséli Árpád, amikor „családi körben”, Máriával és két jelen levő gyermekükkel, Julcsival és Andrissal leülünk beszélgetni. – Egészen a történtek hatása alá kerültünk, így amikor vasárnap este vacsorához ültünk, valósággal rázúdítottuk a lelkesedésünket. Csak másnap jegyezte meg: „Tegnap volt a tizennyolcadik születésnapom.” Vagyis az ő szempontjából rosszul indult a családunk antióchiás projektje, de aztán hamarosan behozta a hátrányát egy székesfehérvári hétvégén. – Kezdetben furcsállottam a sok ölelkezést, gátlások voltak bennem – mondja András. – De aztán megnyíltam, és már mertem az érzelmeimről beszélni. A szüleinkkel is közelebb kerültünk egymáshoz a család antióchiássá válásának hatására. – És ölelkezősebbek lettünk otthon is – teszi hozzá Julcsi. – Sok témáról, például hitbeliekről, a fiatalok nehézségeiről, a szexualitásról először az Antióchiában hallottuk a szüleinket beszélni, ez szinte új ismerkedést jelentett velük – töpreng el András. Julcsi pedig így folytatja: – A szüleinknek kis túlzással négy helyett hirtelen negyven gyermeke lett, a lakásunkban állandósult a vendégjárás. De ez nem féltékennyé tett bennünket, hanem erősítette a vendégszeretetünket és az empátiánkat. – Az Antióchiát legalább annyira a gyermekeink kedvéért vállaltuk, mint közösségi elkötelezettségből. Boldoggá tett, hogy éveken át együtt dolgozhattunk velük az Antióchiában, és nagy öröm, hogy ők is így voltak vele – néz családtagjaira Mária, ők pedig bólogatnak, mosolyognak.